Tartalomjegyzék:
1. Kezdetben
vala
2. Harmóniafejlődés
3. Elpuhulás
4. Városiasodás
5. Ki
a szerző?
6. Virágos
rét
7. Hangszerek
8. Hangszeregyüttesek
9. Kölcsönhatások
10. Mai
eredetiek
11. Feldolgozók
12. Cigányzene
13. Az
üzenet
1. Kezdetben vala
Kezdetben vala az ősállapot, amikor a népzene fogalma ismeretlen volt. Szinte
mindenki zenélt. Ha nem hangszeren, hát énekelt jó vagy rosszkedvében, munka
közben vagy az akkor szokásos összejöveteli alkalmakkor. Egyszerű hangszerek
voltak, tehát bárki próbálkozhatott. Ez időben az egyszerű emberek mulatságait
kis létszámú társaság kísérte, általában sípok és ritmushangszerek domináltak.
Sok száz évvel a hangerősítés kora előtt nyilvánvaló módon a hangszerek és
az előadási technikák hangosak lehettek az akkori civilizálatlan körülményeknek
megfelelően. A mai EGYSZÓLAM vagy a ZURGÓ zenekarok játszanak ilyen zenéket.
A furulya hangját például úgy lehet hangosabbá és ritmikusabbá tenni, hogy
fúvás közben bele is "dürmögnek". Ritmushangszer bármi lehet amit megütve
megfelelő hangot ad. Reprezentálói a dob és a Keleti- Kárpátokban található
Gyimesben ma is használatos ütőgardon. Táncban a ritmus az elsődleges. Ha
azzal baj volt, elhajtották a zenészt. Nem volt sajtó, ami a rosszról is bebizonyítja
hogy jó, pillanatnyi érdekek szerint. Rögtönítélés volt. Jó esetben nem hívták
többet, rosszabb esetben a hangszertörés vagy a verés volt a kritika, de előfordult
haláleset is. A dallamokat kezdetben uniszólóban adták elő. Oktávpárhuzam
előfordulhatott, de semmi tercelés vagy akkordkíséret. Ezek később jöttek
divatba. A harmóniák hajnala akkor jött el, amikor a kísérő ritmushangszernek
is konkrét zenei hangja kezdett lenni. Ez a hang mindig végigkísérte a zenét,
és meghatározta a hangnemet. Természetesen eleve beszűkítette a lehetőségeket,
mert csak azokban a hangnemekben lehetett játszani, amit a ritmushangszer
hangmagassága lehetővé tett. Ez hatalmas lépés volt a zenei fejlődésben és
egyben visszafejlődés a dallam szabad hangnemi szárnyalásában. Képzeljük el,
hogy innen számíthatjuk a többszólamúság kezdetét. A mindig ugyanazon a hangmagasságon
szóló ritmuskíséret adja az egyik szólamot. A felette lebegő és gyakran az
alaphangra visszatérő valóságos dallam pedig a másik szólam. Mivel az alaphang
mindig szól, pillanatról pillanatra más és más hangközöket hallhatunk.
Képzeljük még hozzá, hogy a legrégebbi dallamok csak 5 fokú skálát használták,
mint népdalaink legarchaikusabb rétege, gyermekdalainkról nem is beszélve.
Nagyon kevés nép emlékezetében maradt meg annyi a régmúlt idők zenéjéből,
mint nálunk. Az ötfokú tehát pentaton dallamokból csak úgy árad a tiszta erő.
Érthető, magával ragadó, semmi mesterkéltség. Emberi. ősemberi. Ne nézzük
le az 5 hangból építkező dallamokat. Az csak csontváz. Zenei oktatásunk súlyos
hibája, hogy az akadémián is kötelező minden végzettnek ismerni 100 azaz száz
ilyen csontvázat. Csak a csontvázát. El kellene mélyülni az azok által hordozott
élet mibenlétében, díszítményekben, a szövegekben, a hangsúlyozásban, általában
az ELőADÁSMÓDBAN. Bátran állíthatom, hogy az semmi, ha valaki fejből száz
dallamcsontvázat lezongorázik. Kevés rettenetesebb élmény van annál, mint
egy tábortűznél az elhivatottság könnycseppjeitől nedvesedő énektanárnő operaházból
ismert éneklési stílusban előadja, hogy "A csitári hegyek alatt"...
Hamis koncepció a klasszikus énekstílust ráerőltetni ezekre a dalokra akkor
is, ha Kodály és Bartók nevét emlegetik. Fenti urak érdemei elévülhetetlenek
a népzenegyűjtés terén. Mesterműveik is kiállták az idő próbáját. Népzenei
ihletésű feldolgozásaikból mégis hiányzik a magától értetődő tiszta erő, ami
legalábbis engem a népzenéhez vonzott. Mivel emberek, ők is tévedhettek a
sugallt előadási stílus tekintetében. Talán épp ezt hivatott helyreigazítani
az utóbbi évtizedek táncházmozgalma. Gondoljunk arra, hogy Bartók és Kodály
műveiben nem tükröződnek a népzene hangszerjátékban megnyilatkozó jellegzetességei.
Kodály komponálás vagy zenekari próbák közben kikérte jó nevű hangszeresek
véleményét az adott szólam lejátszhatóságáról. Ha lejátszhatatlannak ítéltetett,
ráhagyta a hangszeresre amit magától oda játszana. Így járt Tarjáni Tóth Idával
is egy cimbalomszólammal kapcsolatban, pedig Ida akkor még csak tizenéves
tehetséges leányka volt.
2. Harmóniafejlődés
Ott tartottunk, hogy a dallam szólama mellett megjelent egy másik szólam,
az alaphangon hallható ritmuskíséret. Később megjelentek olyan hangszerek,
amelyeken a dallam mellett mindig szól az a bizonyos alaphang. Ilyen például
a duda vagy a tekerőlant. Ez legalább ezeréves történet. Mindkét hangszeren
a dallam és az alaphang mellett megoldott a ritmuskíséret is. Mondják, hogy
egész zenekart helyettesítenek többfunkciós képességük miatt. Érdekes, hogy
vannak helyek, ahol egészen az ötvenes évekig napi használatban maradtak ezek
a hangszerek. A duda Írországban vagy Skóciában, a tekerő pedig épp idehaza
a Csongrád környéki tanyavilágban. Maradjunk csak a dallamjátszó hangszereknél.
Mondjuk vegyünk két hegedűst. Az biztos, hogy nem pont egyforma tudásúak vagy
tehetségűek. Természetes, hogy a jobb fog dominálni. A másik, különösen ha
kezdőbb, a dallam egy kezdetleges változatát fogja játszani nagyon ügyelve
a helyes ritmusra talán éppen a "kritikától való félelemtől vezéreltetve.
Ennek a játékmódnak a legprimitívebb formája, ha a dallam, tehát a tánc ritmusában
csak az alaphangot ismételgeti. Mivel ez így hosszútávon elég unalmas, előbb-
utóbb kísérletezni fog. Megpróbálja jobban megközelíteni a dallamot, de megtartja
a tánchoz elengedhetetlenül szükséges ritmust. Muszáj neki, mert különben
jön a kritika. Így hamar kialakul egy a dallamra hasonlító ritmuskíséret,
ami egyben a második szólam. Már a valóságos kétszólamúságnál tartunk. Egyszer
csak valakinek eszébe jut, hogy lehet egyszerre a kísérőhangszeren két húrt
is használni. A hangszer így nagyobbat szól. A közönség díjazza. ők lesznek
a legnépszerűbbek. Ezt hallva mások is így játszanak. Innen már egyenes út
vezet a bőgőig, a basszust játszó dallamhangszerig. Szerintem így alakulhatott
ki a vonós zenekar. A dallamot kísérő ritmikus akkordkísérő a kontrás vagy
brácsás. Kezdetben csak duplahangokat fogott. Azon belül is kvinteket vagy
kvartokat. Ezek a könnyű fogások. Kialakultak a modális-dúros, majd sokkal
később a mollos és funkciós kíséreti módok is. A korai dúros modális kíséreti
módra legjobb példa a PALATKAI vagy a SZÁSZCSÁVÁSI zenekar. Mindkettő Erdély
szegényebb, egyben elszigetelt falvainak zenekara. Úgynevezett háromhúros
kontrát használnak mégpedig kettőt. Lényegük, hogy csak és kizárólag dúrhármasokat
játszanak egyszerre három húron. Két hegedűs nyomja a dallamot oly iszonyú
erővel, hogy a bal fülükre nagyot vagyis kicsit hallanak saját játékuktól.
Nem csoda, hiszen E-húr helyett gitár H-húrt tesznek fel, ami egy vastag drót
a hegedő legvékonyabb húrjához képest. Mindkét kezük technikailag maga a tökély.
Zseniális vonókezelésük lenyügözően ritmikussá teszi játékukat, amit a balkéz
díszítése még jobban kiemel. Palatkán a bőgős egyetlen húron játszik vagy
inkább ritmust nyilatkoztat ki. A kontrások a zenéhez jól alkalmazkodó ritmusokat
nyomnak úgy, hogy a két, esetleg különböző ritmus egy lendületes és energikus
kíséretben találkozzon a hallótartomány közepén. A zenéjük csupa aszimmetria.
Ha az embert körülállja egy ilyen zenekar, és az ő számát játssza csak neki,
akkor bátran a mennyekben érezheti magát bárki. Nem is teszik ingyen. Szörényi
Levit is elvitték egyszer oda. Gondolom nem feledi soha. Ez a zenekar a múlt
egy darabja a mai világban. Úgy tudom, eddig három CD-jük jelent meg. Eddig
egyedül ők kaptak nyíltszíni tapsot az azóta megszünt Tilos az Á -ban. Különben
nem ismerik a kottát és a betűket sem.
3. Elpuhulás
A zenei fejlődés egy bizonyos pontján, mondjuk 300 éve tehát megjelentek
a moll akkordokkal kísért dallamok. A moll szó egyik értelme, hogy "LÁGY".
A zeneértők tudják, hogy az ilyen akkordban az alaphang és a kvint mellett
nem a nagyterc, hanem a kisterc szólal meg lágyabb hangzást előidézve. Szinte
bármely dallamot beskatulyázhatunk dúros (keményebb) vagy a mollos (lágyabb)
kategóriába. Mollos dallamok is lekísérhetők dúros kísérettel. A melódiák
hangnemi gazdagságukat tekintve legalább ezer évvel megelőzték a kíséret hangnemi
alkalmazkodását. Tehát sokáig mollos dallamokat dúrosan kísértek. Ez az úgynevezett
régizenében is tetten érhető. A korábban említett PALATKAI és SZÁSZCSÁVÁSI
zenekar, de a SZÉKI-ek és még sokan mások a mai napig is így harmonizálnak.
Mindezt ösztönösen teszik. Érdekes megfigyelés, hogy először a gazdagabb tájak
falvaiban kezd terjedni a mollos melódiák mollos, tehát zeneelméletileg helyes
kíséreti módja. Ez a jelenség a rádió és a gramofon térhódításával magyarázható.
A zenészek kezdenek fejlettebb városi zenét is hallani. A tehetségesebbek
mindigis fogékonyak az új, ráadásul a hallhatóan jobb kíséreti módra. A falusi
táncmulatságokon maguk a táncosok sokáig megkövetelték még a keményebb hangzást
hordozó dúros kíséretet. Természetesen nekik fogalmuk sincs a dúr és a moll
közötti különbségről. Valami oda nem való dolgot hallanak, amit szóvá is tesznek.
Jól ismerem Csángálót, a SZÁSZCSÁVÁSI zenekar kontrását. Csak dúrokat játszik.
A faluba úgy tizenakárhány éve vezették be a villanyt. Állandóan nyaggat engem,
hogy mutassam meg neki azokat a szép újabb fogásokat, mert neki nagyon tetszenek
azok. Komoly dilemmáim egyike, hogy mi tévő legyek ezügyben.
A kíséret mindinkább követni akarja a melódiát. Teszi ezt annyira, hogy különálló
szólamként is szeretné megállni a helyét. Így alakulhatott ki az úgynevezett
funkciós akkordkíséreti mód. Nagyon leegyszerűsítve ez annyit jelent, hogy
van egy törvényszerűség, amely meghatározza bizonyos keretek között, hogy
egy adott akkord mely akkordok felé ágazhat el, tehát mely irányban lehet
helyesen folytatni a kíséret akkordfüzérét. Mindezt maga a kísérendő melódia
vezérli. Több lehetséges megoldás is létezik a kiserő zenei képessége, ötletessége
és nem utolsósorban a tradíciók által engedett mozgastér határain belül. Minél
komplikáltabb a kíséret, annál individuálisabb is egyban. Belátható, hogy
ilyen körülmények között nehéz dolog két individuálisan kísérő brácsás gondolkodását
egyeztetni. Ha csak dúrokat fognak, az könnyebb eset, hiszen abból összesen
12 darab létezik. Azt még össze lehet gyakorolni és meggyőződésből tiszta
erőből együtt lehet harsogni. A hangilag komplikált kíséret ezért csak egy
brácsást enged meg. A mollos (lágyabb) kísérő egyedül marad, ami hangerőcsökkenést
eredményez. Az újabb korok népi zenekarai tehát a második brácsás helyett
újabb hangszeren játszó zenészt hívnak, aki újabb szólamot hoz. ő tovább fejleszti
és egyben finomítja, bonyolítja az összhatást. Mindent összevetve az újabb
korok népzenéi egyre cizelláltabbakká, lágyabbakká is válnak egyben.
4. Városiasodás
Minden falunak más kultúrája, más zenéje, más zenekara volt. Ezzel a mai
napig szembesülhetünk erdélyben, ahol eldugott közeli falvakban is eltérő
dallamvilágot és játékmódokat lelhetünk fel. Volt falunként egyfajta közízlés,
amelytől nehezen lehetett eltérni. A dallamkincs csak nagyon lassan változott.
Új melódiákat csak a hazatérő katonák és más faluból beköltözők hoztak magukkal.
Ezek közül a jobbak slágerekké váltak, a zenészek hazai stílus szerint módosítottak
rajtuk valamit és így szépen beépültek a köztudatba. A városiasodással gyökeresen
új helyzet állt elő. A dolog természeténél fogva a különböző emberek különböző
mikrokultúrát hoztak magukkal. A sok stílus összekeveredett egymással. A legtehetségesebb
zenészek tudták csak megtanulni a hatalmas "új" repertoárt. Nem tartotta őket
tovább kordában a falu zenei konzervatívitása. A zene gyorsan és öntörvényűen
fejlődött tovább. Sok hangszer, több szólam, újszerű megszólalás. Így alakultak
ki a mai értelemben vett vendeglátós cigányzenekarok. A legjobbak komolyabb
zenei tanulmányokat is folytathattak, megteremtve ezzel a még finomabb előadásmódok
elsajátítását. Ez lényeges pont a "népzene" fejlődésében. A kikupálódott híres
cigányzenészek kezdték lenézni a falvakban maradt korábbi kollégáikat, ugyanakkor
azok a falun maradt zenészek, akik hallottak városi cigányzenét, nagy elismeréssel
beszéltek roluk. Így van ez a mai napig. Gyűjtéseim során minden falusi zenésznek
valamilyen magyarnóta volt a kedvence. Lehet, hogy Kodálynak nem tetszene,
de attól még ez így van. Sokszor nagyon rosszul, sok hibával adják elő ezeket
a számokat, de a lelkükből jön. Ha elkezdenek ilyesmit játszani, alig lehet
őket leállítani. Legyen falusi vagy városi egy zenész, az biztos, hogy kiszolgálószerepben
maradtak. Meg kellett felelniük a régi vagy a kialakuló új közízlésnek. Ez
közös maradt a sorsukban.
5. Ki a szerző ?
Hallgatjuk a dallamokat. A szakmabeliek ismereteik alapján elég nagy biztonsággal
meg tudják állapítani, hogy mely dallam írott és melyik népzenei eredetű.
Nem kis feladat olykor ezt a kérdést eldönteni. A népzene sok zeneszerzőre
olyan mély benyomást tett, hogy műveik néha teljesen átveszik az eredeti zenére
jellemző fordulatokat. Ha egy ilyen művet eredeti közegben lakó zenészek hagyományos
hangszereken adnak elő, nehez a döntés. Mindez fordítva is megtörténhet. Gyakori
eset, hogy írott zenék folklorizálódnak. A szakmabeliek hatalmas könyvespolcok
előtt nyilatkozva el is vannak foglalva a nehéz témával. Ezzel szemben a nép,
az Istenadta nép egyáltalán nem törődik ilyesmivel. ő a szűrő szerepét tölti
be. Hosszú idő alatt a rossz, ízléstelen melódiákat kipergeti emlékezetéből,
a jókat pedig továbbadja az új generációknak. A legutóbbi időkig, vagyis a
médiák megjelenéséig ez körülbelül így is történt. Azóta a műsorszerkesztők
és az őket befolyásoló trendek döntik el, hogy miféle zene milyen arányban
mehet át a különböző TV és rádiócsatornák sajtószabadságán.
Gondolkodjunk el egyetlen dallam sorsán! Marhaság úgy megközelíteni a kérdést,
hogy ez a dallam népzenei, az pedig írott. Egy dallamot nem a nép ír amúgy
csoportosan nekiülve. A szerző mindig egy konkrét személy. A pásztor egyedülléte
hosszú napjaiban botja, furulyája farigcsálása közben dallamokkal is bíbelődhet.
Javítgatja, aztán valamilyen közösségben el is énekli. Berecz András népdalénekesünk
"Bú hozza, kedv hordozza" című könyvében szépen ír erről. Régi korok nótafái
közös éneklésekkor nagy súlyt fektettek az új dalok megtanulására és a régiek
mellett ezek tovabbadására is. Végső soron tehát minden létező dallamnak van
szerzője. Engem speciel nem zavar, ha ismerem, vagy épp nem ismerem az elkövető
nevét. Annyi a különbség, hogy a nép körében nem volt divat a kottapapír,
vagy az egér. Azok az emberek nem pénzért, hanem tiszta jókedvükből, szivük
parancsára voltak "zeneszerzők". Művükre nyilván büszkék lehettek. Gondolom
eseményszámba ment vadonatúj dallal előhozakodni. A produktum sorsát pedig
a minősége döntötte el. Még valami talán ideillő dolog. A cigányság nagyon
régóta velünk élő, de tőlünk különböző népesség. Számukra szinte kizárólagos
felemelkedési lehetőségként a zenészpálya kinálkozott. Éltek vele. Korábban
a zenész egyertelműen kiszolgálószerepet játszott, vagyis az volt a legjobb
előadó, aki "tövig" kielégítette a felhasználók igényeit. Ez elsősorban a
megkívánt előadási stílust jelentette. A cigányzenészek nagyon tehetségesek
voltak ebből a szempontból is. A megrendelő lelkületéhez tökéletesen tudták
idomítani előadásmódjukat. A legjobbak így nagy elismertségnek örvendhettek.
Életvitelük miatt gyakran szegénységben éltek, mégis volt egy bizonyos rangjuk
a társadalomban. ők sok titok tudói, mulatságok szükséges és nélkülözhetetlen
kellékei több száz éve. Az nem véletlen, hogy az intézményes agymosás ellenére
a mai napig a kívánságműsorok 25-30 százalékban e stílust kérő leveleket kapnak.
Faluhelyen a legutóbbi időkig a népzenét a helybeli cigányzenekarok játszották.
Hogy milyen fejlettségi fokra jutottak, az attól függött, hogy a falu mennyire
volt gazdag környék, mennyire volt utak kereszteződésében és a helyi lakosság
mennyire tartotta meg régi természetes igényességét. Ezek szerint megtalálhatunk
ősi állapotú falvakat, ahol az elszigeteltség miatt nem oly jelentős a külső
hatás. Erdélyben én is beszéltem olyan nénivel aki a falut, vagy annak határát
sosem hagyta el. Nem volt frusztrált amiért nem látta még TV-n sem Amerikát.
Viszont tudott sokszáz éneket, ismert minden gyógynövényt, mindenkit a környéken,
emberi elképzelése volt a halálról és nem utolsó sorban önellátó. Email címe
nincs.
A másik véglet mondjuk New York. De maradjunk inkább Budapesten. Ha nagyon
megkaparjuk, nyomokban találunk még a környéken népzenét is ismerő cigányzenészeket,
de ők is inkább a saját repertoárjukat játszák már. Arra van igény. Az a saját
repertoár pedig gyakran tartalmazza filmsorozatok zenéit is. Egy moldvai népi
trottyos, azaz fúvószenekar járt itt Budapesten. Nem nagyon ismerték az angol
wc és a mosakodás fogalmát. ők a sok hazai zene mellett eljátszották nagyon
büszkén a Dallas zenéjét is. Baromi hamisak. Szinte megcsúfolják a 12 diszkrét
részre osztott hangskálát, de az ZENE volt. Ismét éreztem amit oly ritkán,
hogy velük van az erő.
6. Virágos rét
A régi világban, az elszigeteltségben majd minden településnek sajátos kultúrája
volt saját zenekarokkal. A magyar dallamkincs rendkívül gazdag. Érdekes, hogy
a dallamok nagy része az elszigeteltség ellenére az egész nyelvterületen ismert.
Ne gondoljunk azonban egységes előadásmódra. Minden tájon, azon belül minden
településen kialakultak a sajátos variánsok, amelyek gyakran annyira eltérhetnek
egymástól, hogy felületesen hallgatva nem is érzünk rokonságot közöttük. Ilyen
megfigyeléseket valóban felkeszült népzenetudósok tehetnek nagy sikerrel.
Egy dallam előfordulhat keservesként, hajnaliként, csárdásként, frisscsárdásként,
a legkülönbözőbb férfitáncdallamként vagy egyszerűen énekként is. Lehetnek
a variánsokban ritmusváltozatok, hangi eltérések, stb. Minden településen
nagyon helyesen meg vannak győződve arról, hogy övék az eredeti változat.
Jelen világunkban megtehetjük, hogy sok faluba eljárva élvezhetjük a százféle
"virág" szépségét. Egyik helyen egy furulyás gyönyörű díszítésekkel pattogó
ritmusban adja elő azt, amit 10 kilométerrel odébb egy énekes lassú dalként,
érzelmekkel telítve mutat meg, az erdélyi mezőségen pedig nagyzenekaros előadásban
gyönyörködhetünk benne.
Ez a példa egy dallamról illetve variánsairól szólt. A kíséreti sokféleség
pedig abból adódik, hogy a különböző tájakon a zene különbözö fejlettségi
fokon maradt fenn, illetve jelenleg épp ebben az állapotban tart. A muzsika
is élő organizmus: állandóan változik. Mi egy pillanatnyi állapotában gyönyörködhetünk
és örökíthetjük meg az utókor számára. Bármely település dallamkincse önmagában
is hatalmas. Pont annyi, amennyi a helyi lakosságot bőségesen kielégíti. Mindenki
megtalálja benne a saját "virágát", azaz mindenkinek megvan a nótája, amit
rendes helyen ismer a zenekar, és ha a tánc alkalmával a zenekar elé kerül
az illető, az a bizonyos dallam fog megszólalni. Ha uraság érkezik, le is
zárják a táncot és neki húzzák. Az asztalozás pedig nem új találmány, csak
épp nem a cigány ment körbe, hanem őt hívták oda az asztalhoz.
Egy sztori. Falusi cigányok beszélgetnek a klasszikus zenéről: "Az a Jehudi
Menuhin nagy primás lehet. Állítólag a rádióban is gyakran basel. Hiába, mondja
a másik. Asztalba meghalna.” Szóval az "asztalba" mindenki számát ismerni
kell, úgy ahogy az illető szereti. Az idegennek az ismeretlen nótáját is.
Ilyenkor a zenész nagyon figyeli az éneket, úgy, hogy másodjára már nagyjából
helyesen, harmadjára tökéletesen vele játszik. Ennek a fajta igénynek azóta
is kizárólag a cigányzenészek és a jazzisták tudnak megfelelni. Így virul
a virágos rét.
7. Hangszerek
A 80-as években résztvettem egy tunéziai folkfesztiválon. Egy több emeletes
betonépületben laktam együtt sok zenésszel. A földszinti lépcsőfordulóban
volt egy "hangszer". Egy darab tömör fából kivájt ütős basszushangszer volt.
Almérete 120x60 cm, felső mérete 40x16 cm, magassága kb. 80 cm lehetett. Fent
egy kb. 30x10 centis rés tátongott. Ezen keresztül vájták ki az egész belsejét.
Alakja és kinézete miatt hamar elneveztük tábori fapinának. Úgy kellett rajta
"játszani", hogy a szemközti két nagyobbik oldalsó felületre egyidőben ököllel
rá kellett somni. Döbbenetes hangja volt. A harmadikon csukott ajtók mellett
a tálcán osszecsókolództak a közeli poharak. Ez a lényeg. Régi időkben hangerősítés
híján maguknak a hangszereknek kellett megfelelő hangerőt biztosítani. A zenélés
is fizikai munkának számított.
A magyar nyelvterületen elterjedt népi hangszerek és tuningolásaik:
Énekhang
A legelterjedtebb hangszer. Mindenki magával hordozza. Korábban úgymond, feszített
gégefővel fejhangon énekeltek. Ez sokkal erőteljesebb és szikárabb megszólalást
tett lehetővé. A magyar nyelvterületen MAGYARSZOVÁT erdélyi községben maradt
fenn leginkább asszonyok énekeiben. Sokan törökös hatásnak mondják. Ha énekes
lennék, sokkal többet írhatnék a témáról. Mint megfigyelő annyit mondhatok,
hogy szabadabb és játékosabb volt a régiek előadásmódja az adott stílus keretein
belül. Legjobb énekeseink Sebestyén Márta, Fábián Éva, Berecz András és az
újabbak közül talán Agócs Gergő, de sokakat nem ismerek. Sok zenekar az énekest
a szövegmondás miatt tartja. Legtöbbször hiányzik az a bizonyos sokat emlegetett
kisugárzás.
Hatlyukú pásztorfurulya
Erős hangú síppal rendelkeznek. Játékosaik a ritmikát úgy tették erőteljesebbé,
hogy fúvás közben beledünnyögtek vagy belemormogtak a ritmusnak megfelelően.
A Dunántúlon ismeretes az úgynevezett semleges terc. Ez a tizenkétfokú skálában
ismeretlen hang. Lényege, hogy a kisterc és a nagyterc közé esik. Ezért nevezik
semleges tercnek. Ez a speciális hang egyes dunántúliak előadásában tisztán
hallható. Legjobb furulyajátékosunk Juhász Zoltán, akit az énektanárja nem
javasolt zenei pályára. Az EGYSZóLAM együttes tagja. Már több lemeze és sok
elismert tanítványa is van.
Tilinkó, vagy tilinka
Moldvai egyszerű fúvóshangszer. Majdnem egy méteres cső, amelynek egyik végén
van egy síp. A furulyáról ismert lyukak hiányoznak róla. A hangmagasságot
két dologgal befolyásolhatjuk: Egyik a befúvás ereje, másik az, hogy a cső
ellenkező oldalát befogjuk-e, vagy nem. Ilyen hangszerrel nem játszható el
a teljes kromatikus skála, de a képezhető hangokból gyönyörű dallamok csalhatóak
elő. Tavaszköszöntőket fújnak rajta, mert az előállításához ideális fűzfának
épp akkor megfelelő az állapota.
A magyar duda
Állatbőr tömlővel fújtatott háromsípos fúvóshangszer. Pásztorok és egyéb magányos
farkasok társa. Leghosszabb sípja a burdon vagy bordon síp. Egy mély "A" hangot
ad végig a tonalitást és azzal a hangnemet meghatározva. A másik két síp a
gyakran szépre faragott sípszárban található. Egyik a dallamsíp, másik a kontrasíp
amely bizonyos ritmikai segítséget ad. A tömlő lehet kutyából, kecskéből vagy
birkából. A bőrök ilyen célú kikészítése külön tudomány. Újabban gumimatracból
is készítik, de az a tökéletes léghatlanság a belső páratartalom feldúsulása
miatt árt a sípoknak. Itt említem meg Adorján Pityu duda hangú, alakú és terminológiájú
szintetizátorát. Kamutömlőbe szerelhető elemes hangszórós és LINE OUT kivezetéssel
ellátott hangszer. Nagy előnye, hogy állandóan tiszta a hangja. Lakótelepi
gyakorlásra javallott. Legjobb dudásaink Ifj. Csoóri Sándor, Kozák József.
Létezik egy formáció MAGYAR DUDAZENEKAR néven. A gyakorlatban sosem volt ilyen.
Igaz a mondás, miszerint nem fér meg két dudás egy csárdában.
Tekerőlant, csúfnevén nyenyere
Gitártest alakú vonóshangszer. Három húr feszül egy kurblival hajtható fából
készült korongra. A három húr közül az egyik a basszushúr. Funkciója megegyezik
a duda burdonsípjával. Második a recsegőhúr. Ez átmegy egy piciny, de fontos
fapöckön, amit recsegőnek neveznek. A kurbli tekerése közben, ha nagyot rántunk
rajta, erős éles reccsenő hangot ad. Egy körön belül 4 ilyen ritmikai pont
helyezhető el nagy találékonysággal. Ez adja a ritmust. A harmadik húr logikai
hossza így hangmagassága egy húrt érintő billentyűsoron állítható. Magyarul
kétsoros, azaz kromatikus billentyűkön lehet játszani a dallamot balkézzel,
miközben jobbkézzel tekerjük a kurblit és ügyesen ritmizálunk is vele. Legjobb
tekerősünk jelenleg Szerényi Béla, mellesleg mestereit is elhagyni képes korábbi
tanítványom. A MAGYAR TEKERőZENEKAR 1989 óta működik. 2002-ig három CD lemezük
jelent meg.
Citera
A legismertebb magyar pengetős hangszer. Régebben szinte mindenki játszott
rajta. Kb 15-20 húrjából nagyjából 5 dallamjátszó húrja van. A többit zengőhúrnak
mondjuk, amelyek megadják az alaphangot és a ritmikát. A dallamhúrok alatt
húzódik az úgynevezett kotta, ami a gitárok bundozásához hasonlít. A bundozást
teljes hosszban két részre osztották. Egyik az egész, másik a félhangoké a
zongorabillentyűzethez hasonlóan. A citerazenekarok hangzását sokan nem szeretik,
mert túl sok hangszer játszik együtt és kevés a zenei mozgásterük is. Nyilván
sok legjobb citerás van. őket nem ismerem. Gács Tibor keszít jó hangszereket.
Koboz vagy kobza
A moldvai területen ismert lanttestű pengetős hangszer. Négy pár húrját többféle
módon is hangolhatják. A rövid nyak fogólapján nem találhatunk a gitárhoz
vagy citerához hasonló bundokat. Dallamot is játszhat, de a leggyakrabban
a furulyát kísérő ritmus és akkordhangszer.
Doromb
Szintén moldvából ismert furcsa piciny pengetőshangszer. Erős fémkerethez
rögzítenek egy nagyjából tíz centi hosszú, vékony, rugalmas, jól pengethető,
keskeny fémlemezkét. A keret elkeskenyedő részét előről a fogakhoz illesztik,
majd a fémszálacskát megpengetik úgy, hogy az a fogsorok között rezegjen.
A megpengetett acélnak önmagában túl gyenge hangja van, ezért játék közben
a fogak mögötti szájüreg pillanatnyi nagysága határozza meg a hangmagasságot.
Műszaki nyelven ez a frekvencia modulálódik rá a hangszer saját rezonanciafrekvenciájára.
Innen a kezdetleges szintetizátorhanghoz hasonlító jólismert efektus. A nagy
erővel beszívott és kifújt levegővel jól ritmizálhatunk. Így nehezen elképzelhető,
hogy régebben táncolni is lehetett ennek a hangszernek a hangjára.
Ütőgardon
Húros ritmushangszer. Olyan mint egy pattintott kőkorszaki cselló. Mind a
4 húrja egyforma D-re hangolt és félméteres, kb seprőnyél vastagságú verővel
ütik. Primitív mivolta ellenére nehéz vele jól bánni, mert a ritmusok a tánchoz
igazodva asszimetrikusak, valamint a bulik gyakran többnaposak voltak.
Hegedű-brácsa-bőgő
Megegyeznek klasszikus értelemben vett társaikkal. A népi gyakorlatban ritkán
készítenek ilyet maguk. Hallottam már fiókból készült brácsáról eredeti alakját
megtartva, de nem haraptak rá az ötletre egyöntetűen a hangszerkészítő mesterek.
A zenészek maradnak tehát a modifikációk adta lehetőségek között. Elvékonyítják
a hasat. Ez a kaparás. Hatására ideiglenesen megnő a hangerő. Hátránya, hogy
az elvékonyított fa hamar elfárad és egyébként is sérülékenyebb. Rossz hangú
hangszerek eladás előtti tuningja ez. Másik a húrokkal való manipuláció. Minden
hangszeren előszeretettel használnak vastagabb húrokat. A szegényebb helyeken,
ahol például hangszerbolt sem nagyon volt, maguknak készítettek húrokat drótból,
miegymásból. A bőgőn általánossá vált a birka beléből font húr, melynek készítése
nagy tudomány. Előnye, hogy könnyebb mint a fém, tehát hamarabb követi a vonó
mozgását, illetve nagyobb rövid hangsúlyokat képes lekövetni. Ez a húrfajta
elterjedt a jazzisták és a régizenészek köreben is. Van falu, ahol a basszuskíséret
egyszerűsége lehetővé tette, hogy egyetlen húr legyen a hangszeren. Van bőgős,
aki a háború óta esküszik a piros telefonzsinórra, amit a németek hagytak
még ott. Azóta is olyat keres. Szászcsáváson pedig mindennapos dolog a bovden
használata. Megteszi két húr is. A vékonyabb egy szál bovden, a vastagabb
pedig kettő összecsavarva. Gyimesközéplokon egy ötödik húrt szerelnek a hegedűre
amin nem játszanak. Ez egy zengőhúr, ami hangosabbá teszi a játékot, mert
alaphangként rezonál a fogólap alatt.
A mezőségi háromhúros brácsa azért érdekes, mert a vonóshangszerekre oly jellemző
ívelt lábat egyenesre vágják, így a három húr egy síkba kerül és lehetővé
válik mindhárom egyidejű megszólaltatása. Ezen a hangszeren melódiát sosem
játszunk, csak akkordkíséretet. Nem kell azonban emiatt lenézni ezt a hangszert,
már csak azért sem, mert én is ilyenen játszom. Túl a poénon, mindig három
hang szól együtt, tehát hármasfogásokat kell játszani a bundozatlan fogólapon.
A vonóval százféle ritmusképletet kell más és más burkológörbével megszólaltatni.
Legtöbbjük akkor jó ha megfelelően asszimetrikus. Nem kispályás hangszer.
A vonókat a szegényebb helyen mindenki maga készíti. Fa és ló mindenhol volt.
Sokáig a táncházban is ilyen vonókkal játszottunk. Aztán szép lassan kiment
a divatból, mert jobb anyagokból keszülnek a gyári vonók.
Cimbalom
Asztalszerű ütős húros hangszer. Régebben a húrok zengését nem csillapították
pedálok, ráadásul a verők végére sem tettek tompító anyagot. A hangok összezengtek.
Sorok vagy más zenei egységek végén a játékos a kabátujjával vagy kézzel fogta
le a húrok rezgését. Ekkor még lába sem volt a cimbalomnak. Ölbe vagy nyakba
akasztva hordták. Többféle hangolás volt ismeretes. A Sunda József úr tökéletesítette
a hangszert a mai formájára. Most a magyar cimbalom hangja 4 oktáv terjedelmű.
Minden hanghoz 3 vagy 4 azonosra hangolt egymás mellett futó húr tartozik.
A basszus hangok kromatikusan követik egymást. A prímhúrok látszólagos összevisszaságban
sorakoznak, de a cimbalomjátékosok így tájékozódnak legjobban a hangszeren.
A húrokat két oldalukon a zongoráéhoz hasonló pedállal tompíthatjuk vagy épp
hagyhatjuk összezengeni. A verőkre cérnával kötött vatta került tovább finomítva
a hangzást. Szerencse, hogy ügyesen le is szedhető a vatta onnan. Talán ez
a hangszer rendelkezik a legnagyobb dinamikával. Egyesek a verőn lévő vatta
alá nehezéket tesznek a dinamika felső határának kitolása végett. A kb. 120
húr több mint két tonna erővel húzza összefelé a hangszert. Ezért belül húrirányú
merevítőcsöveket alkalmaznak. Egy koncertcimbalom kb 100 kilós. Érzékeny a
hőmérséklet és a páratartalom változásaira mint majdnem minden hangszer. Legjobb
cimbalmosunk Balogh Kálmán.
Klarinét
Billentyűs kis tölcsérben végződő fafúvós hangszer. A fúvókájába nád kerül,
melynek vastagságától függően erősen vagy gyengébben szólhat a hangszer. Két
változata létezik: az "Esz", azaz a rövidebb (két arasz), vagy a "B", azaz
hosszabb (három arasz). Az alföldi tanyavilágban az esz klarinét volt az elterjedt.
Tekerőlantkísérettel használták. A sok zavaró billentyűből egyszerűen ledobálták
a fölöslegeseket. Hosszabb menetek közben a tölcséres végét felfelé fordítva
a beletöltött bort a hangszeren keresztül itták ki gondosan ügyelve arra,
hogy minden lyuk be legyen fogva. A B klarinétot inkább vonószenekarok mellett
találjuk meg. Legkifinomultabb játékosai a cigányzenészek.
Tárogató
Hasonlít a klarinétra, de annál vastagabb és méltóságteljesebb hangja van.
A közhiedelemmel ellentétben nem régi hangszer. Sokan a kuruc korra teszik
kialakulását. A valóság az, hogy 1889-ben nyerte el mai formáját. A románok
vitték tökélyre a vele való játékot. Legjobb hazai tárogatósunk Agócs Gergő
a felvidékről.
8. Hangszeregyüttesek
A zenei fejlődés természetesen magával hozta több hangszeres közös játékát.
Az igényesség és az anyagi lehetőségek szabnak határt a zenekar létszámának.
Csárdákban vagy házi mulatságokon régen általános volt egyetlen dudást fogadni.
Századunk elején már ritkaságszámba megy egy-egy dudás működése. Szerencse
hogy a fonográfhengerek őriznek még ilyen felvételeket. Szerepüket a vonószenekar
tambura? fúvós? attól függ, hol vette át. Mondják, hogy a magyar egyszólamú
zenét kedvelő nép. Ez így is lehet, hiszen énekeinkben nem fedezhető fel a
népi többszólamúság a környező szláv népek ilyen hagyományaival szemben. Nálunk
az ilyesmire ha van is elvétve példa, azt bizonyítottan külső hatás okozta.
A több hangszer megjelenését inkább a teljesebb hangzásra való törekvés indokolja.
A Keleti-Kárpátok GYIMESKÖZÉPLOK nevő falujában a hegedű mellett egyetlen
ritmushangszer az ütőgardon tevékenykedik. Irtam róla korábban. Négy darab
"D"-re húzott húrját egy bottal üti a prímás felesége. Ez a felállás családi
vállalkozás. A Nagyalföld déli részén a klarinét-tekerő páros az elterjedt.
Ha kicsit tehetősebb a házigazda, két klarinétost fogad. Mindketten ugyanazt
játszák, erősítve a dallamot. Az úgynevezett patkaporos bált a ház nagyobbik
szobájában tartják. Az ajtót felteszik az ágy támláira, majd az arra állított
székeken játszik a duó vagy trió. Ha erre sem volt pénz, megtette egyetlen
citerás vagy furulyás is. Nagyúri helyeken cigányzenekart hívtak. Az ország
más területein általános és elérhető dolog volt cigányokat fogadni. Az erdélyi
szegényebb falvakban a hegedő-brácsa-bőgő trió az általános. Gazdagabb helyen
hamarabb megjelent a cimbmos, a klarinétos és a másodhegedűs, aki később a
terces hegedűs is lehetett.
Így értünk el a nagy létszámú cigányzenkaros felállásig. Mint írtam, ezek
a városokban érték el zenei fejlődésük csúcsát. A legutóbbi 30 évben a külföldi
igényeknek megfelelően kezdtek új módon harmonizálni is, de erről majd később.
Korunk hangszerei is felbukkannak a népi zenekarokban. Egy sztori, amit prímásom,
Viktor mesélt: A nyolcvanas évek elején játszunk falun egy vegyes felállású
lakodalmi zenekarral, amikor látok egy gumicsizmás tagbaszakadt parasztembert,
aki nagyon figyeli a zenét és tekergeti a fejét. Na gondolom, ezzel még bajunk
lehet. Csak lépik közelebb és mind hatalmasabban néz. Alig mertem lehúzni
a táncot. Gondoltam most lesz ami nem volt. Odajött és mondta: Kérem mutassa
meg a bőgőst! Egész végig azt kerestem de nem látom sehol. Meg akarom dícsérni
mert nagyon jól húzza. Képzeljétek! Az az ember akkor látott először basszusgitárt.
Igen. Megjelentek a dob, a szaxi, az orgona, a harmonika és velük a hangosítás,
lassan kiszorítva a hagyományos hangszerek javát.
Érdekes, hogy a hegedűhöz ragaszkodik a nép, legalábbis Erdélyben. Azzal semmi
baj, hogy új hangszerek is megszólalnak, csak játéktechnikájuk nem idomult
kellőképpen a tánckíséret követelményeihez. A hangzással van a baj. Hogy jön
egy pengetett basszusgitárhang a vonózott bőgőhang adta lehetőségekhez? A
harmonikával pedig sosem lehet akkora dinamikát elérni, mint egy jól megtépett
vonóindítással a háromhúros brácsán. A dinamikát nem lehet hangerővel pótolni.
(a dinamika= maximális hangerő/minimális hangerő, nem?) Szerintem az összes
modern zene ezért puhány. Hosszú időnek kell eltelnie addig, amíg a modernebb
hangszereken is olyan igényesen fognak tudni játszani, mint a hagyományosokon.
Az a legrosszabb, hogy maga a közönség sem olyan igényes már mint régen. Megfogant
az átok, miszerint "holnapra felforgatjuk az egész világot." Mi viszont holnapután
is élni fogunk. A megoldás szerintem abban áll, hogy a magunk területén igényesek
legyünk és lehetőleg másokat is ilyen értelemben befolyásoljunk.
9. Kölcsönhatások
A népzene változásait alapvetően két "erő harca" befolyásolja:
-
A hagyományhoz való ragaszkodás. Mondhatjuk a kialakult közízléshez
való ragaszkodásnak is. Ezt sokan egyszerűen maradiságnak aposztrofálják,
holott épp ez tette lehetővé, hogy csak a valóban időtálló "szerzemények"
maradhassanak fenn hosszú távon. Nehezen fogad el bármi változást, de ha
igen, ahhoz hosszú ideig ragaszkodik. Összefügg az életkorral. Az idősebb
emberek korábban nagyobb tiszteletnek örvendhettek tapasztalataik és a fiataloknál
vastagabb bukszáik miatt. (Itt nem a 90 évesekre gondoltam.) Viktor, a prímásom
gyakran emlegeti, hogy fiatal korában mindig azt hallotta az apjától, hogy
figyelj csak az öregebbekre. Egy érdekes megközelítés: Bartók és Kodály
levelezésében olvasható, hogy „Találtam egy csodálatos falut itt és itt.
Még teljesen tiszta, érintetlen a néphagyomány. Szinte a teljes lakosság
írástudatlan...”.
-
Az új utak keresése és annak befogadása. Más szóval maga a
fejlődés, az előrehaladás és az újdonság varázsának élvezete. Harcosai a
nagyobb mobilitású fiatalok, a korlátokat nehezen tőrő tehetséges zenészek,
korunkban pedig az információdömpinget szállító tömegkommunikáció. A lakosság
keveredése (házasodás, elköltözés) is az új megismerését és befogadását
eredményezi. A katonaságból hazatérők is hoztak magukkal néhány új dalt,
más szokásokat és így tovább.
A gyorsuló idő következtében a "harc" egyre inkább az új hatások győzelme
felé látszik eldőlni. Mindenki el tudja képzelni, milyen nagyságrendű pénzek
gazdái érdekeltek a globalizáció oldalán. Úgy érzem, hogy az átlagember kultúrája
függetlenedik a saját népének kultúrájától. Nem csinálja, csak fogyasztja.
Lekapcsolják a villanyt és azzal annyi neki. Mint fogyasztót, látszólag a
tökéletesnél is jobban kielégítik. Gondoljunk bele, hogy a világon naponta
hány CD jelenik meg. Ennek a töredékét sem lehet megismerni, befogadni, megszeretni
és ragaszkodni hozzá. Nem emberléptékű többé a felhozatal. A megjelenő új
zenék igényességéről most ne essen szó. A "holnapra felforgatjuk az egész
világot" szlogen élharcosai leghamarabb a helyi kis közösségekre súlytottak
le könyörtelenül. Hamar megszüntek a dalárdák és egyéb a szubkultúrát hordozó
csoportok. A nyugati világban ezt a munkát a pénz végezte el. Utóbbi időben
nálunk is az tarol. Elnézést, hogy a népzenétől ily messze kanyarodtam, de
szerintem mindez szorosan a témához tartozik. Nem lehet nélküle megérteni
a népzene mai helyzetét. Mai életünkben egész más helyet foglal el a kultúra
mint rég. Időbeosztásunk is más. Hiába szól valami mindig a háttérből, ahhoz
valójában semmi közünk. Ebből a szempontból országunk különösen rossz helyzetben
van. A világ szinte bármely pontján bekapcsolva a rádiót, az elhangzó műsorokból
hamar rájöhetünk, hogy hol is vagyunk. Nálunk túl sok idő kell a beazonosításhoz.
Létezik-e egy erő, amely sziszifuszi módon munkálkodik azon, hogy megfossza
az embert saját szűkebb kultúrájától, felhasználva és támogatva a hatalmas
tömegben megjelenő jellegtelen zenéket? Netán épp fordítva: öntudatlanul a
sok kacat zene "magától" tompítja kultúránkat és ezen keresztül identitásunkat?
Nagy kérdés ez. 50 év múlva sokat olvashatunk majd erről.
10. Mai eredetiek
Hagyományos értelemben vett valódi népzenészek Az eredeti népzene mai napig
fennmaradt a legelszigeteltebb falvakban, vagy olyan településeken ahol a
lakosság igényessége továbbra is kenyeret ad zenészeiknek. A FONó "UTOLSó
óRA" projectje épp ezekkel a muzsikusokkal készít a lehető legjobb körülmények
között hangfelvételeket. Minden zenekart egy hétre vendégül látnak. Képzett
népzenészek felügyelete alatt napi több órás hangfelvétel készül velük. Piálás
kizárva, a munka a lényeg. Szerda esténként az épp aktuális zenekar játszik.
Nagy érdeme a programnak, hogy ezeken az estéken bárki szóba elegyedhet a
zenészekkel, valós képet nyerve így életükről. Dicséretes vállalkozás ez.
Az első néhány zenekarról megjelent CD-k már a polcon vannak.
Városi táncházas népzenészek
A hatvanas években Nyugat-Európában jelentkezett az eredeti népzene iránti
érdeklődés. Idehaza Sebő Ferenc és Halmos Béla voltak az úttörői ennek a mozgalomnak.
Szerencsénk volt, mert népünk sokkal gazdagabb hagyományt őrzött meg a nyugaton
még fellelhető dallamkincsnél. A táncházmozgalom jó időzítéssel kezdődött.
Tapadt hozzá egy kis politika is, de alapvetően egyfajta szórakozási alternatívát
nyújtott. Tehette komplexitása miatt, hisz a zene táncot kísért, amit szintén
lehetett tanítani. Gyorsan szaporodtak a táncházak, egyre több néptáncos és
népzenei tábor tette lehetővé a fiatalok hagyományokkal és egymással való
ismerkedését. Legjobb zenészeink és táncosaink a műfaj tökéletes elsajátítására
törekednek. Mindennapos foglalatosságaik közé tartozik a vidékre vagy épp
Erdélybe utazgatás. Első kézből akarják az információkat és az élményeket.
Jelen pillanatban a határok átjárhatósága miatt mindezt könnyen megtehetjük.
Ez a kör zárt és belterjes. A táncházakba természetesen bárki elmehet, de
nem ugrálhat pojácaként, mint valami diszkóban. Sok idő megtanulni helyesen
táncolni, pláne zenélni. Mégis megéri, mert emberi módon akusztikus zenére
mulathatunk és kultúránkat megismerve, megélve biztosabb lábakon állhatunk
ezen a földön.
11. Feldolgozók
Első jelentősebb népzenei feldolgozóink Bartók Béla és Kodály Zoltán voltak.
Gyüjtéseikből hatalmas anyagot rögzítettek fonográfhengerekre, elsősorban
énekes, furulyás anyagokat. Valamiért azonban nem tulajdonítottak akkora jelentőséget
a hangszeres zene előadásmódjának, mint későbbi követőik. Feldolgozásaikban
nem sok figyelmet fordítottak az eredeti megszólaltatásra, elsősorban a gyönyörű
dallamkincs klasszikus szintre emelésén fáradoztak. Sok értékes mesterművük
így a magas kultúra részét képezi. A koncertlátogató kevesekhez jut így el
valamicske a valóságos népzenéből. Kimarad a tánc, és a sokat emlegetett valóságos
hangzás élvezete. A szerzők természetesen az egész népnek szerették volna
visszasugározni magasabb fokon a gyüjtött anyagot. Kodály ezt már az iskolai
oktatásban kezdte világszerte híres módszerével. A jóakarat nyilván megvolt
bennük, de sokféle ok miatt a nagyközönség valójában nem vált koncertlátogatóvá.
A klasszikus zene újabb évtizedeiben megjelent az úgynevezett régizene kategória.
Gyakran vesznek elő régi feljegyzéseket és abból próbálják rekonstruálni a
múlt idő előadásmódját. Tiszteletre méltó próbálkozás, de ilyen produkciókat
hallgatva sohasem alakult ki időutazási érzésem. Nagyon régi korok zenéjét
visszaidézni ingoványos talaj. Természetesen semmilyen hangfelvétel nem maradt
fenn. Képzeljük el kizárólag írásbeli lejegyzésekre hagyatkozva Presser Pici
hangját utólag rekonstruálni, azzal énekeket előadni. A zenék erőtlenek, a
hangszerek halkak. Korább taglalt tapasztalataimmal gyökeres ellentmondásban
áll az egész műfaj. Hihetetlen, hogy régen ilyen lett volna a muzsika. Szerintem
ők a komolyzenész idealizmusával tekintenek a régi világra.
A tematikus népzenét játszó mai csapatok nagyon különböző utakat követnek.
Nem tartom őket népzenészeknek. Számomra ez az a kategória amit úgy írhatnék
körül, hogy: Mi jutott Gipsz Jakab eszébe a népzenéről. Gipsz Jakab ettől
még lehet jó mandolinos, jazzista vagy leginkább ügyes manager, de ez mind
mind más. A produkciók számomra lehetnek érdekesek, jópofák, kellemesek, figyelemfelkeltők,
de igazi élménnyel eddig még nem szolgáltak. Tarol a kóklerség és felszínesség
a fantasztikus ideológiákat hazudó csillogó mondatok mögött.
12. Cigányzene
A falusi szolgáltató népzenészek leginkább a cigányok közül kerültek ki.
A zenei hagyományt apáról fiúra örökítették. A hatalmas repertoár mellett
az előadói stílust, az együttmuzsikálás szabályait és a vendéggel való viselkedést
is a családban írásbeliség használata nélkül tanulták meg. Ilyen dinasztiákban
természetes az, ha a gyermek több hangszeren is játszik. ők két teljesen különálló
kultúra hordozói. Egyrészt a cigány, másrészt a befogadó nemzet, azaz a magyarság
dallamkincsét is anyanyelvi szinten játszák. A városiasodás következtében
különböző tájakról különböző kultúrával érkezett lakosság keveredett egymással.
A nagyobb mobilitás miatt a divatok is gyorsabban terjedtek, mint faluhelyen.
A zenészek egy része a városokba költözve az új igények szerint kezdett játszani.
Hamarosan képzettebbek lettek, több stílust, újabb harmóniákat és nem utolsó
sorban rengeteg új melódiát ismertek meg, néhány generációval később pedig
már lenézték korábbi önnmagukat. A falusi zenészek pedig csodálták a leghíresebb
fővárosi prímásokat, akik kétségtelenül nagy művészek voltak. Baráti körök,
társaságok cigánymuzsika mellett teljesedtek ki, mélyültek el.
Írt erről az itt járt Pietro Mascagni (1863-1945) is: „... a magyar szinte
megáll az étkezésben, leteszi a kést, villát és észrevétlenül átengedi magát
a zene hatásának. Az első hegedő különös, átható hangsullyal énekel, a másodhegedő,
a viola, a brácsa és a bőgő szeszélyesen, fantasztikusan kísérik, a klarinét
sivító kedves ellentéttel trillázik, a cimbalom átfutja a különböző hangnemek
skáláit, szédületes gyorsassággal halad föl és le, természetes merész összhangba
egyesítvén ezt a jellegzetes polifóniát, ...Most a banda egy szomorú hallgató
nótába kezd... A közönség nem eszik többé. Mintha félig lehunyt szemmel szundikálnának...”
Claude Debussy (1862-1918) gondolatai: „..Mintha egy szép pillangót látnék
üveg alatt! Szárnyai még csillognak, de már nem libegnek, gazdag szinpompája
elfakult. Úgy látom, önök magyarok, ezt a zenét nem tudják a maga értéke szerint
méltányolni. Önöknek ez már az életük egy része! Annyira ismerős, hogy nem
tulajdonítják neki azt a mélységes művészi jelentősséget, ami teljes mértékben
megilleti! Egyébként nézzük, mi lett ezekből a dolgokból Liszt tolmácsolásában.
Akármilyen zseniális, a magyar zenét járomba fogja. Megfosztja szabad lendületétől
és érzelmi távlatától. Ha Radicsot hallom, szinte eltűnik a valóságos környezet.
Az erdők illata csap meg, a források csörgedező zenéje és egy szív mélabús
vallomása, mely szenved és ujjong. szinte egyidőben. Nézetem szerint ehhez
a zenéhez nem szabad hozzányúlni. Sőt, óvni kellene, amennyire csak lehet
a „hivatásosok” kontársága ellen. Ezért hát becsüljék meg jobban a cigányzenészeiket,
hogy ne legyenek többé egyszerű szórakoztatók, akikkel ünnepségeik hangulatát
emelik, vagy pezsgőzés közben fülükbe huzatnak! Ez a zene igazán van olyan
szép, mint az önök régi hímzései és csipkéi... Miért nem becsülik meg, miért
nem szeretik ugyanúgy? ...” Ilyen sorok után nehéz saját szavakat írni. Sajnos
muszáj. Az új műfajok megjelenésével háttérbe szorul a cigányzene, lassan
elveszíti hallgatói táborát. Itt maradtak a muzsikusok és sajnos nincs szükség
a tudásukra. ők is egyre inkább a pillanatnyi bevételre öszpontosítva elszemtelenedtek,
az utóbbi időben visszatetszést keltve a jóérzéső vendégben. Régen elképzelhetetlen
volt, hogy a prímás menjen az asztalhoz. Csak akkor mehetett ha hívták. Maga
a muzsika is sokat romlott. Nemrég vettem fel egy ilyen zenekart akik büszkén
kérdezték a végén, hogy "ugye nem volt romós. He? " Hát nem volt az. No azért
vannak remek zenekarok. Legjobb prímás Boros Lajos. A Margitkertben játszik
esténként. Érdemes meghallgatni amíg még lehet. Margit utca 15. Asztalfoglalás:
326-0860
13. Az üzenet
Az utóbbi években táncházi zenészeink szakmailag óriási fejlődésen mentek
keresztül. Sokat segítettek ebben az intézményesen és spontán keletkező iskolák,
táborok, tanfolyamok. Létezik sok jó zenekar, Erőteljesen megnőtt a zenei
kínálat, mégis az egyre nagyobb rendezvényeken nehezebben találunk önmagunkra
a nagy ricsaj, lótás-futás miatt. Gyakran érzem, hogy nem a lényeg a fontos.
Mi a lényeg tehát? A lényeg nekem, mint zenésznek az, hogy a zene ÜZENETE
eljusson az én kis közönségemhez. Ezt egyáltalán nem könnyű megvalósítani.
Ott kezdem, hogy nem mindig van üzenet. Gyakran beesünk egy produkcióba, amihez
semmi közünk, vagy az elképzelésünket nem tudtuk megvalósítani, mégis muszáj
valamit csinálni, vagy épp csak a pénzért játszunk x percet. A másik leggyakoribb
eset, hogy üzenet lenne, a produkció is jó, de nem juthat el a közönséghez,
mert nem teszik lehetővé a körülmények, jelesen a szervezési hibák, a zenekar
és a közönség közé tett hang és fénytechnika, végül a drágalátos közönség
érdektelensége is gyakori. Ezeket figyelembe véve az elmúlt majdnem húsz évben
koncerten játszó táncházi zenészként bizony nem tudtam sokszor eljuttatni
az ÜZENETET. A legtöbb zenekar mindenáron koncertezni akar. Ez a tömegtermelés
lehetetlenné teszi a valódi zenész - hallgató viszony kialakulását. Az ember
pofájába irányított baromi erős reflektorok, a túlhajtott, rosszul beállított
hangtechnika is megteszi a magáét. Nem csoda, ha csak a műsor végén jelentkező
kedves pénztároslánnyal válthatunk néhány személyes szót. A tömegkommunikációban
való megjelenésről és ezúton való érvényesülésről megvan a véleményem. Ott
megint egész más lényeg a fontos. Más a helyzet, ha utcazenészként nyilatkozom
meg. A pozitiv visszajelzések gyakoriak, őszinték, a zenekar közvetlen közelében
bonyolódnak szemtől-szembe, és jól is mérhetőek. Élvezetes a spontán kialakuló
közönséggyűrűben játszani. Láttunk sírni 56-os magyarokat, valamelyik régi
nótára, könnyeit törölgető román nénit a Pacsirtára. Ám ez még mindig nem
a legjobb zenei közeg, mert az emberek sietnek, a helyszín is hervasztó néha.
Legjobb az asztalba. Esküvőn, bálban, vagy magyar heteken fordul elő, hogy
asztali muzsikát kell szolgáltatni. Tudom én, hogy itt nem az évszázadok óta
csiszolódott népzenét igénylik, de ha jól játszunk, együtt repülhetünk. Érdekünk,
hogy kultúránkat bemutassuk a maga sokszinűségével szűkebb és tágabb környezetünknek.
őrizzük meg zenénket élő formájában úgy, hogy minél többen megismerhessék
és élhessenek vele. Így tehetjük szinesebbé és érdekesebbé az emberiség kultúrkincsét,
a nagy egészet IS (másodsorban). "Mi végre vagyunk ezen a világon ? Hogy valahol
otthon érezzük benne magunkat."